Címlap
Kiállítások
Programok, rendezvények
Hírek
Saját kiállítóhelyeink:
Veszprém
- Laczkó Dezső Múzeum
Veszprém
- Bakonyi Ház
Veszprém
- Tanulmányi Raktár
Veszprém
- Tűztorony
Veszprém
- Hősök Kapuja
Könyvesház
Pályázatok
Múzeumpedagógia
Képzések
Adatbázisok
Lezajlott
rendezvényeinkről
Veszprém megyei kiállítóhelyek, látnivalók:
Nemesvámos - Baláca
Villa Romana Baláca
Kővágóörs - Pálköve
- Bajcsy-Zsilinszky Endre Emlékház
Tihany
- Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Badacsony
- Egry József Emlékmúzeum
- Szegedy Róza Ház
Nagyvázsony
- Szabadtéri Néprajzi Múzeum

"Húsvét hétfõn megöntözlek" - vetélkedõ
 

 
2004-04-12 15:30
 
Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Tihany
 

FELHÍVÁS


A Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság

„Húsvét hétfõn megöntözlek”
címmel

játékos vetélkedõt hirdet, amelyre a Tojástánc címû rendezvény
keretében 2004. április 12-én kerül sor a tihanyi Gazdaházban

A vetélkedõ témája:

  • a tihanyi Gazdaház

  • Veszprém megyei húsvéti népszokások


A vetélkedõre három (alsó tagozatos, felsõ tagozatos és családi)
kategóriában lehet jelentkezni egyénileg vagy maximum 3-4 fõs
csapatokban a helyszínen 15 órától 15.15-ig

Ajánlott felkészülési anyag felsõ tagozatosoknak és felnõtteknek

  • Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Tihany (leporello vagy www.vmmuzeum.hu/ Tihany)

  • S. Lackovits Emõke: Az egyházi esztendõ jeles napjai, ünnepi szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki falvakban. Veszprém, 2000. 144-155.


  • A felkészülési anyag letölthetõ a múzeum honlapjáról (www.vmmuzeum.hu) vagy átvehetõ a Németh László Mûvelõdési Házban (Tihany)
S. Lackovits Emõke: Az egyházi esztendõ jeles napjai, ünnepi szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki falvakban. Veszprém, 2000. 144-145.
(részlet)

Húsvét vasárnap reggel, a kismise keretében történt az ételszentelés. A szokást általánosan gyakorolják ma is sok helyen szerte a magyar nyelvterületen. Az európai keresztény gyakorlatban a VII. század óta ismert. A IX. századtól folyamatosan bõvült a szentelendõ ételek sora (bárány, sonka, tojás), míg a XII. századra általánossá vált a húsvéti eledelek megáldása. Szenteltetni kosárba téve és fehér szalvétába takarva vitték a sonkát, a tojást (fele nagycsütörtöki, fele nagypénteki), a sót, a tormát, a kalácsot, több helyen bort is. A húsvéti szentelt étel ugyancsak fõ szentelmény volt. Az Utolsó Vacsorára emlékeztette a híveket, amikor Jézus maga áldotta meg az eledelt. Az ételek jelképesek: a sonka a bárányra, a kalács Krisztusra, a tojás a feltámadásra, a torma a keserûségre emlékeztetõ, ugyanakkor mind a torma, mind a só egyszerre gonoszûzõ is volt. A szõlõhegyekben lakók a Balaton-felvidéken nem tudtak mindig elérni az ételszentelõ misére, ezért a kosárba tett ételeket kitették a szabad ég alá, hogy az áldás rájuk szálljon. A Borsodpusztán (Magyarpolány mellett) élõk úgy vélték az 1930-as, 40-es években, hogy a húsvéti ételekre a szabadba téve, magának a római pápának az áldása száll rá. A sümegprágai, csabrendeki pásztorok, uradalmi cselédek, akik a templomtól távol éltek, húsvét hajnalán a szentelendõ eledeleket a fák ágaira akasztották tarisznyába téve, hogy a világot megáldó római pápa áldása rájuk szálljon.
A családok tagjai húsvét vasárnapján elõször a szenteltbõl ettek. Bazsiban mindenki mindenbõl három kis falatot kapott. Ugodon csak annyit szenteltettek, amennyit egyszerre meg is ettek, azt tartva, hogy a húsvéti szentelt összefogja a családot, de ha marad belõle, szétesik a család. Ezért jelképesen, az együtt maradást szimbolizálva, minden családtagnak két tojást szenteltettek, amit egyszerre le kellett fogyasztaniuk, úgy hogy a tojásokat és a kalácsot a családtagok között az anya elfelezte. Gyulafirátóton annyi felé vágták el a tojást, ahány tagja volt a családnak. Magyarpolányban a szentelt kenyérbõl levágtak egy darabot, azt félbeszelték, bele kevés szentelt só, tormát és két szem szentelt barkát tettek, amit így az állatokkal etettek meg, hogy minden rossztól, betegségtõl megóvják õket. A szentelt morzsáját mindig tûzbe dobták, elégették, ügyelve arra, nehogy a földre kerüljön belõle. Veszprémvarsányban a szentelt morzsából mindig szórtak a földekre is, hogy bõ termés legyen.
Csopakon, Kövesden a gazdák húsvét reggelén maguk keresték fel a pásztorokat ételajándékokkal (sonka, kalács, bor).
Kiscsõszön, Szentgálon, Pulán kora reggel a nagypénteki kereplést végzõ legénykék sorra járták a házakat és tevékenységük ellenértékét, a húsvéti tojást összegyûjtötték.
Húsvét vasárnap reggel az elsõ mise kezdetére elbontották a Szent Sírt. Többnyire a sekrestyés és családja feladata volt ez, amit helyenként már a nagyszombati körmenetet követõen megtettek, hogy az ételszentelõ misére a virágok, a gyertyák és a feszület ismét régi helyükre visszakerülhessenek.
Általános szokás volt, a húsvét vasárnap hajnali harmatszedés, amelybõl néhány cseppet tettek mindenki mosdóvizébe bõrbajok ellen. Városlõdön még emlékeztek erre a szokásra, sõt itt a fõzõedényeket is a szabad ég alá kitették, hogy a húsvéti harmat bekerüljön az ételekbe, védelmet nyújtva a belsõ bajok ellen.
Húsvét elsõ napja általában a karácsonyhoz hasonlóan a család ünnepe volt és a templomi alkalmaké. Református közösségekben úrvacsorával éltek az istentisztelet keretében. Az elõzõ évszázadokban ilyenkor tartották a határkerülést is, erre azonban már senki nem emlékezett. Említették viszont néhány helyen a határszemlét, amely valójában a határjelek számbavételének, megismertetésének, magának a határjárásnak maradványa volt.
Húsvét vasárnap, az egykori húsvéti keresztelésre emlékeztetve, a keresztszülõk megajándékozták keresztgyermekeiket. Helyenként elvitték nekik ajándékaikat, helyenként pedig õk keresték fel keresztszüleiket, akik itt adták át azt, amit nekik szántak.
Mindszentkállán egészen a házasság megkötéséig minden húsvétkor két piros tojást és két szelet diós kalácsot kaptak. Legtöbb helyen azonban csak piros tojást adtak ajándékként. A fiatalok már húsvét vasárnap délután kimentek a szabadba, általában a falu határában lévõ rétre játszani. A lányok piros tojást dobáltak labdaként egymásnak, lányok, fiúk tojást gurítottak, aha összekoccantak a tojások, mindkettõ a gurítóé lett, ellenkezõ esetben pedig azé, aki kitette a színes tojást. Városlõdön egy favilla ágai közé gurították mindaddig, amíg el nem tört, s ekkor közösen elfogyasztották. A Somló környékén csak a hibás tojásokkal gurítottak. Többnyire legények játéka volt a kókányolás, azaz a tojásvágás. Az egyik tartotta, a másik pedig a két ujja közé igyekezett úgy belevájni a tojásba a pénzt, hogy beleálljon. Ilyenkor elnyerte a tojást, ha nem sikerült, akkor a pénz – többnyire krajcár, fillér – a másiké lett. Pulán lányok, legények együtt kókányoltak. A Somló vidékén viszont nem fogták meg a tojást, hanem egyikük a fal tövébe letette, és itt kellett öt lépésrõl belevágni a pénzt. A meghatározott távolságot akkor is be kellett tartani, ha a tojást kézben fogták. A játék egy másik változatában (pl. Padragon, Csékúton) csak összekoccantották a tojásokat, s akié eltört, azét elnyerte a másik.
Húsvét hétfõ már a profán ünneplés napja volt. Ekkor keresték fel egymást a rokonok, jó barátok. Egyes német falvakban (Pula, Tótvázsony, Vöröstó stb.) az asszonyok átmentek a szomszéd községekben lakó ismetõseikhez, rokonaikhoz, amelynek során itt a templomba is betértek. Az utat imádkozva tették meg. Ezt a látogatást „Emmansba menés”-nek (Emmansgehen, Spaziergang nach Emmans) hívták. Darnay Kálmán nyomán említi Bálint Sándor a sümegi Emmans-hagyományt, amikor is Padányi Bíró Márton püspök a XVIII. században saját gyümölcsösében látta vendégül híveit enni-inni valóval. A szokás barokk elõzményekre visszatekintõ és Dunántúl-szerte ismerték, azonban hagyományos jellegét késõbb elveszítette és Sümegen is inkább búcsúvásár-szerû rendezvénnyé vált.
A nap legismertebb szokása a hajdan erotikus célzatú termékenységi rítus, a locsolás, azaz a vízzel való leöntés, amely egyúttal tisztító erõvel is rendelkezett. Az igazi locsolás valóban vízzel történõ leöntést jelentett, amikor egy délelõtt során többször is át kellett öltözniük a lányoknak, hisz egész vödörrel zúdították nyakukba a vizet. Ezt a locsolási formát a szappanos vízzel, majd a szagos vízzel, kölnivel való jelképes meglocsolás váltott fel. Tihanyban rozmaringos vizet vittek kis üvegben e célra. A 20. század elején még a legények jártak döntõ többségben locsolni, sõt locsoló verseket is mondtak. Kaláccsal, sonkával, borral, esetleg pálinkával kínálták meg õket és a jelképes jelentésû festett vagy hímes (viasszal megírt) tojásból is mindig kaptak egyet attól a lánytól, akit megöntöztek. Gicen a legények hangoskodva, nagyokat kurjongatva csalták ki a házból a lányokat, akikre ilyenkor 2-3 vödör vizet is ráöntöttek, amiért díszített tojást kaptak. Kemenesszentpéteren csak azokat öntötték le vízzel, akiket ágyban találtak, de utána a kölnibõl is került rájuk. Ugyanakkor érdekes, hogy a térségben 1940 elõtt nem locsoltak minden faluban, még a magyarok sem, így pl. Bazsiban, Kemenesszentpéteren. A német falvak többségében egyáltalán nem volt szokásos a lányok meglocsolása, sok helyen csak 1948 után lett azzá. A Felvidékrõl kitelepített és a német falvakban letelepült magyaroktól vették át pl. Hidegkúton. A locsolás szokása fokozatosan a gyermekek körébe került, akik a korábbi évtizedekben is eljártak, amiért piros tojást kaptak, mára azonban ezt a pénzbeli ajándék háttérbe szorította.
A locsolást megelõzõ locsolóversek térségünkben nem mondhatók gazdagnak, sõt igazán változatosnak sem.
„Kiskertben jártam,
Rózsafát láttam, vagy kék ibolyát láttam
El akart hervadni
Szabad-e locsolni?” (A legáltalánosabb)
„Mikor erre jártam, piros rózsát láttam,
El akart hervadni, szabad-e locsolni?” (Szentbékálla)
„Kérem szépen a mamát, kérem szépen a papát.
Adja elõ a lányát, hadd locsoljam a haját!” (Kékkút)
„Zöld erdõben jártam, hervadásnak indult kék ibolyát láttam.
Vizet öntök a tövére, szálljon áldás a fejére.
Az Istentõl azt kérem, piros tojás a bérem.” (Kerta)
„Húsvét hétfõn megöntözlek, adj egy csókot cserébe.
Piros pünkösd napján viszlek a pap elébe.” (Veszprémvarsány)

A szlovákok lakta falvakban húsvét hétfõn nem locsoltak, hanem elõzõ este készített fûzfakorbáccsal (8 ágból font nyírfa), vesszõvel megvesszõzték, azaz megsibálták a lányokat, hogy egészségesek legyenek. A cselekmény ugyanúgy analógiás egészségvarázslás volt, termékenységi rítus, mint a locsolás. Varázsló szöveg mondása közben a vesszõvel a lányok egyes testrészeit megütögették. Általában piros tojást és pálinkát kaptak érte.
A zöldág, amit a szokáscselekményben használtak, a szlovák tavasz kezdõ szokásoknak legfõbb tartozéka volt, egyöntetûen sibának nevezték.. Egy-egy faluban általában azonos sibáló szöveg járta, de a különbözõ falvaké is megegyezett tartalmában.
Jásdon: „©ibi ribi masna ryby
Kazal kadlek aj kadleèka,
Aby dali dva vajièka
E¹te k temu kusk kolaèká
Na ce bolo krajcar
Na csanak dva
Aby tato chlava ne bolela,
Aby teto nohi dobre chodili,
Aby tento chrbet jak ¾iv ne bolel,
A batochi dobre nosil.
A chlava aby mudra bola,
Dobre rozumela,
A jak ¾iv ne bolela.
Pochvala mu Je¾i¾ Kristus.”
(Sibi-ribi zsíros hal
Mondta takácsné s a takács,
Hogy kell nekik még két tojás,
S ehhez még egy darab kalács.
Erre volt egy krajcár
Fokhagymára kettõ.
Hogy ez a fej ne fájjon,
Hogy ezek a kezek jól járjanak.
Hogy a hát ne fájjon,
S batyut jól hordozzon
A fej, hogy bölcs legyen,
S mindent megértsen.
Dicsértessék a Jézus Krisztus.)

Szápáron:
„©ibi ribi masne ribi,
Kazal kalec aj kaleèka
Abi dala kus kolaèka
Na cibulu grajcár
Na cesnek dva.”

(Sibi-ribi zsíros halak
Parancsolta a takács s a takácsné,
Hogy adjon egy darab kalácsot.
Vöröshagymára egy krajcárt
Fokhagymára kettõt.)

Öskün, Borzaváron, Bakonybélben már csak a magyar változatát õrizték meg a sibáló versnek.
„Sibi-ribi
váltsd ki magad,
Jó légy, friss légy,
Ahová anyád küld, fuss.
A fejed jó vízhordó legyen,
A lábad jó futó legyen,
A kezed jó gyúró legyen,
A szád vissza ne beszéljen.
Itt se legyen kelés, ott se, meg amott se.”(Borzavár)

„Sidi-ridi
jó légy, friss légy,
keléses ne légy.
Ha valahová küldenek, fuss!
A lábaid jó futók legyenek!
A kezeid jó mosogatók legyenek!
A fejed ne fájjon!
Sidi-ridi váltsd ki magadat!” (Bakonybél)

„Kelléses ne légy! Esztendõre még frissebb légy!” (Öskü)

Lókúton, ahol a szlovák telepeseket németek is követték, a nyelvi asszimiláció végbement, ugyanúgy, ahogy a magyar lakosokkal vegyes falvakban is, azonban a szokások megõrizték a szlovák jellemzõket, sõt a németek is átvettek belõlük.
Ez történt a sibálás esetében. 5-7 ágból 50-60 cm hosszú fûzfakorbácsot fontak, amit Korbatschun-nak neveztek. Ezzel keresték fel a lányos házakat, mégpedig csoportosan, ahol a csoport minden tagja megkorbácsolta a lányt, aki süteménnyel kínálta meg a legényeket. Miközben suhogott a korbács, ugyanazt mondták németül, amit aprószentekkor, amely a szlovák szövegekkel tartalmilag ugyancsak megegyezett. Ugyanakkor locsolni is eljártak, sõt gyakori volt, hogy egyszerre történt mindkettõ: a korbácsolás és a locsolás. A szokás résztvevõi 15-16 esztendõs kortól házasságkötésig a legények voltak, akiket az azonos korú lányok kedden viszontkorbácsoltak, de mondóka nélkül. A locsolást azonban nem volt szokás viszonozni. A sibálás általában hosszú életûnek mondható, csupán Öskün halt el már a II. világháború elõtt, elsõsorban egyházi tiltásra. Másutt még az 1960-as, 1970-es években is vitték a „sibát” a kölni mellett. A közép-dunántúli szlovákok lakta falvakban általánosan gyakorolták. Európában a húsvéti korbácsolás elsõ írásos említése 1160-ból való. A szokás a szláv nyelvterület északi és nyugati részén terjedt el (Szlovákia, Csehország, Morvaország, Kelet-Lengyelország, Szilézia), de német nyelvterületen is megjelent, mégpedig a szlávokkal határos részeken (Odera-mente, Érchegység, Kelet- és Nyugat-Poroszország, Pomeránia), ugyanakkor a mátyusföldi és a Nyitra-környéki magyarság is ismerte.
Húsvét hétfõ jellegzetes szokása volt még a komálás, komatálküldés vagy mátkálás, mely más tájakon fehérvasárnapon történt. Ezt a szokást Bálint Sándor a katekumenátusra vezette vissza (a nagyszombaton megkereszteltek fehérvasárnap vetették le fehér ruhájukat, s ilyenkor keresztszüleik megvendégelték õket), mint az ókeresztény liturgikus képzetkör laicizálódott maradványát. Ennek eredményeként Európa-szerte, így a latin, a szláv, a germán népeknél is általánosan elterjedt, legfeljebb csak napja különbözött a miénktõl. Nyilvánvaló, hogy a szokás eredetileg a Káli-medencében – ahol még emlékeztek rá az 1980-as években– ugyancsak fehérvasárnapon lehetett, de ugyanígy, ahogy az ünnepkörök bizonyos más szokásai, az is valamilyen oknál fogva áttevõdött húsvét hétfõre.
Többnyire lányok, de elõfordult fiúk lányok között is, hogy még gyermekként komát választottak, akinek feldíszített tányéron tojást, süteményt vittek a következõ vers kíséretében:
„Komatálat hoztam,
Meg is aranyoztam,
Koma küldi komának,
Koma váltja magának.”
Az ajándékot elfogadva vált érvényessé a választott komaság. A húsvéti szokások jellegzetes Balaton-felvidéki téltemetõ, tavaszköszöntõ, európai párhuzamokkal rendelkezõ változata a zöldág-járás, amelyet énekes-táncos felvonulás kísért leányjátékfüzérrel egybekapcsolva. A Somló vidékén a szokás egyik változatát fehérvasárnap, míg Vigándpetenden pünkösdkor gyakorolták. Kerényi György, aki részletesen foglalkozott a zöldághordással és elterjedésével, megállapította, hogy ideje változó volt, húsvét vagy pünkösd. Lényeges az, hogy tavaszkezdõ szokásról van szó, amely a húsvéti ünnepkörhöz kötõdött. Célja, a település megóvása a bajtól és boldogulásának elõsegítése volt. Legtovább gyakorolták és leginkább ismerték Kékkúton, Salföldön, Kõvágóörsön, Káptalantótiban, Mindszentkállán, Szentbéllkállán, Nemesgulácson, Kisapátiban, Gyulakesziben, Diszelben, Hegymagason, Nemesvitán, Szigligeten, Lesencefaluban, Lesencetomajon, Lesenceistvándon, Monostorapátiba, Vigándpetenden, Kapolcson, Nyirádon, Sümegcsehiben, Továbbá Halimbán, Dobán, Borzaváron, Bakonyszentlászlón, Veszprémvarsányban, valamint a Balaton déli oldalának néhány falujában. Legteljesebb a kékkúti, nemesgulácsi, vigándpetendi változat. (Utóbbival a pünkösdi szokások bemutatásánál foglalkozunk majd.) Kékkúton felszalagozott és bodzaághoz erõsített koronavirágból (Fritillaria imperialis), Nemesgulácson pedig temetõi bukszusbokrok ágaiból és virágokból készítették a zöldágat, helyenként pedig az eltett karácsonyfa feldíszített ágát használták fel. Kapolcson pl. nem tudtak a zöldágról, csak a dallamot ismerték. A zöldágat mindig a lányok díszítették fel. 1920–1940 között még selyemszalagokat használtak, ezt kötötték a hajukba is. A II. világháború után krepp papírt vágtak fel, ebbõl készítettek szalagokat.
Kékkúton két szövegváltozatát ismerték a játéknak:
Régebbi: „Gyûjj átul, gyûjj átul, te szép arany búza!
Átul mennék, átul, hogyha nyitva volna.
Nyitva vagyon, nyitva, csak bújj átul rajta!
Búj, bújj, bokrostul, bokrod itt maradjon!
Vagyunk bátor, jó vitéz, megyünk hídon átul.
Új hold, fényes nap, bocsáss kapun átul.”
Újabb: „Jöjj át, jöjj át, te szép zöldág, zöld levelestûl!
Átul mennék, átul mennék, hogyha nyitva volna.
Nyitva vagyon aranykapu, csak bújj átul rajta!
Bújj, bújj, bokrostul, bokrod itt maradjon!
Vagyok bátor, jó vitéz, megyek hídon átul.
Új hold, fényes nap, bocsáss kapun átul.
vagy: Jöjj szívem, barázdám, bocsáss kapun átul.
Vagyok bátor, jó vitéz, megyek hídon átul.”
Emlékeztek még erre a befejezõ formulára:
„Zöld fû, zöld ág a lábom alatt,
Aki a legszebb lesz, tûlem csolkot kap.
Kap, kap, kap, valamit csak kap.
Aki a legszebb lesz, tûlem csolkot kap.”
Salföldrõl: „Bújj, bújj zöldág, zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu, csak bújj átul rajta!
Átul mennék rajta, hogyha nyitva volna,
Nyitva vagyon, nyitva vagyon, csak gyûjj átul rajta!”
Mindszentkálláról: „Jöjj el, jöjj el, te szép zöldág, zöld levelestül,
Nyitva van az aranykapu, csak bújj átul rajta!
Bújj, bújj bokrostul, bokrod itt maradjon!
Bokrod itt maradásának, már vége vagyon.
A játék fõ eleme a hidas játékok csoportjába tartozó kaputartás volt a zöld ággal, amely alatt átbújva, énekszóval vonultak végig a falun, mintegy körbejárva a települést. A falun kívül énekes-táncos játékfüzérrel fejezték be a zöldág-járást. A szokás résztvevõi eredetileg csak lányok voltak, a legények késõbb kerültek be, s azután már így vegyesen jártak. Két évtizede pedig az egész falu részt vesz benne, s valójában ez tartotta életben, bár elszegényedett formában.
A játék szöveges része jelképekben gazdag. Középpontjában állt a természet megújulását jelképezõ, a termékenységvarázsláshoz, rontáselhárításhoz, télkiûzéshez, nyárhívogatáshoz használt zöldág. A híd, a kapu a hidas játékok legfontosabb eleme. Maga a játék a sorjátékok része, s a középkor óta Európa-szerte az egyik legismertebb, legkedveltebb énekes játék volt, amelyben több szokástöredék ötvözõdött, így a lányrablás emléke, lakodalmi szokások, népi színjátékok maradványai, a tavaszköszöntés elemei. A hold különféle analógiás cselekményekkel volt kapcsolatos a népi hitvilágban. Az újholdhoz varázslások, a fogyó holdhoz ráolvasások kapcsolódtak, ciklikus változását Európa-szerte a születéssel, halállal, termékenységgel kapcsolták össze, de nõi termékenységszimbólumként is ismert volt. A nap a világosságot jelentette, a vele kapcsolatos hiedelmek az egész európai hiedelemvilágban fellelhetõk. Bizonyos tevékenységeket mozgásával állítottak analógiás párhuzamba. A búza a kenyeret, az életet jelentette és itt az újjászületés jelképeként szerepelt.
A szokás záró mozzanata a réten való játék volt, elõtte azonban a két feldíszített koronavirágot a Szûz Mária-szobor két oldalára helyezték el a falu közepén álló feszületnél.
Az 1920–1940-es években a játékfüzér még 14 játékból állt:
Beültettem kiskertemet; Repülve jön egy madárka; Süssünk, süssünk valamit; Szabad péntek, szabad szombat; Hej koszorú, koszorú; Hol köszörülnek; Ángyom sütött rétest; Nyissuk ki a galambházat; Tüzes taplót hordozok; Mozsárdobálás; Kavicsadogatás; Szembekötõsdi; Gyertek haza ludaim; Lenek foly a Tisza. Ezek többsége énekes-táncos játék volt, közülük is legtöbb a körjáték. A fennmaradó rész versenyfutás, fogyó-gyarapító és ügyességi játékokból tevõdött össze. Az utolsó játék befejeztével mindenki hazatért, de ez már általában nem csoportosan történt. A mai zöldág-járásból a játékfüzér teljesen hiányzik.
A Somló környékérõl Orosziból, Somlóvásárhelyrõl, Somlószõlõsrõl és Iszkázról ismert az 1920-as évekbõl a zöldágazás Relkoviè Davorka gyûjtésébõl. Csak lányok kerülték meg a falut itt is.
Veszprémvarsányban húsvét hétfõ hajnalán kart karba öltve, de a hidas játékból ismert kaput tartva és alatta átbújva mentek el a lányok egészen a szomszéd faluig, énekelve:
„Cifra ómárium kulcsa, haj liliom,
Ez a legény jaj, de furcsa, haj liliom.
Haja, haj liliom, akár a cimbaliom.
Nappal a lányt kicsúfolja, haj liliom,
Este öleli, csókolja, haj liliom.
Haja, haj liliom, akár a cimbaliom.”
Békefi Antal Borzaváron találta meg a zöldág-járást ugyanúgy játékfüzérrel kombinálva, mint Kékkúton. Viszont a központi éneke csupán két sor:
„Szállj elõ zöld ág, zöld levelecske.
Jöjj el, jöjj el bokrostól, bokron maradjon.”
A Káli-medence falvaiban az 1900-as évek elsõ harmadában húsvét hétfõn hajnalban a lányok végigmenve a falun, a következõ dalt énekelték el, bekéretõzve a házakba:
„Ma van húsvét napja, másod éjszakája,
jól tudjátok.
Kinek elsõ napján, Jézus feltámadott
békességben.
Még a madarak is hangicsálnak, õk is
vigadoznak.
Adjon Isten jókat, koronázzon sokat
az egekben.
Végre az egedbe, vigye föl a mennyekbe
dicsõségbe.”
Ismeretes, hogy a XVIII. században a gyermekek, fõként kisdiákok húsvétkor is kántálni mentek, s az érte kapott pénzadomány jövedelmet jelentett számukra. A három „sátoros” ünnepen (karácsony, húsvét, pünkösd) tartott gyûjtés a partikularista diákokat illette. Feltehetõ, hogy a fenti ének egy ilyen kántálás verse, amelynek egy hosszabb változatát Molnár Ambrus Gergelyiugornyáról közölte. Református közösségekbe mind karácsonykor, mind húsvétkor, mind pünkösdkor a Pápai Református Kollégium (amíg azt a XVIII. században ötven esztendeig betiltották, akkor a losonci, a sárospataki és a debreceni kollégiumok) elküldte ünnepi követét, a legátust, aki ilyenkor mind a teológia, mind a maga számára pénzadományokat gyûjtött, amely kiegészítõ jövedelmet jelentett a tanuláshoz. Vele ment egy alsóbb gimnáziumi osztályba járó tanuló is, a kislegátus, aki az egyik dékán (egyházfi) kíséretében felkereste a családokat, ahol verset, köszöntõt mondott, amiért pénzadományt kapott, s ez az iskolát gyarapította. Valójában ez a hívek egyfajta hozzájárulása volt az iskola fenntartásához. A nagylegátus pedig az ünnep egyik alkalmán prédikált is a templomban. A legátusi intézmény a mai napig létezik, mûködik.
Húsvét ünnepén a reformátusok ismét élhettek és éltek az úrvacsorával.
Húsvét hétfõn sok helyen, eltelvén a nagyböjt, bált is rendeztek. Városlõdön ilyenkor kiásták a húshagyó kedd éjjelén eltemetett borosüveget, azaz a farsangot (Fasching ausgraben), amit zeneszóval vittek fel a pincébõl, s ezzel kezdetét vette a hajnalig tartó mulatság. Húsvét és pünkösd között található áldozócsütörtök. Római katolikusoknál az ünnepet megelõzték a keresztjáró napok, amely az áldozócsütörtök elõtti három napot jelentette, s legtovább a német falvakban élt a szokás, amely ugyancsak középkori elõzményekre tekint vissza. Bálint Sándor szerint áldozócsütörtökön körmenetet tartottak annak emlékére, hogy Jézus kivezette tanítványait az Olajfák hegyére. Ugyanakkor ez a körmenet könyörgés volt a vetésért, az ég különös áldásáért, a rossz távoltartásáért. A 18. és a XIX. századokban még általános szokásként élt.
Középpontjában a falubeli kereszteknek körmenettel történõ felkeresése állt, amely tiszteletadás volt a keresztáldozat elõtt, ugyanakkor védelem kérése is az egyén, a család, az otthon, a termés és a jószág számára. A kereszt ünnepét a 4–VII. századtól kezdve már megtartották, az V. századtól pedig körmenetes zarándoklatok is voltak a keresztekhez, amelyek a VIII. századtól váltak általánossá.
Amíg a keresztjárás élõ gyakorlat volt, addig a 3 napon, naponta mindig más-más kereszthez vonultak ki. A kereszteket elõzõ este vagy a felkeresés kora reggelén virágokkal feldíszítették. Csopakon kis asztalkát is tettek eléjük két gyertyával a misekönyv számára. A keresztekhez való kivonulás sorrendjét évente változtatták. Megkezdték a falu alsó végén, a következõ esztendõben pedig a felsõn, ezt követõen viszont a falu közepén vagy a temetõben és így fordítottak esztendõnként a sorrenden.
A keresztjárás litániával kezdõdött, s ezt követõen állt fel a menet. Elõl ment három ministráns, a középen álló vitte a felvirágozott feszületet, mellette egy-egy pedig templomi zászlót. Utánuk következett a pap stólával. Sok helyen még az 1940-es években baldachin alatt ment, mint a feltámadási vagy az úrnapi körmenetben. Õt az elõénekes és a hívek követték. Amíg a kereszthez el nem értek, mindvégig énekeltek. Itt egy ének után könyörgések következtek: szárazság idején esõért, esõs idõszakban napfényért fohászkodtak. Ezt követõen ismét énekelve indultak visszafelé, majd a templomba betérve az Oltári szentséggel szentségi áldásban részesültek. A vöröstóiak énekelve, imádkozva mentek egyik nap Barnagra, ahol a helybéliekkel közösen zarándokoltak el a falu egyik keresztjéhez. Másnap a barnagiak mentek át Vöröstóra, ahol egy vöröstói keresztnél közösen könyörögtek. A harmadik keresztjáró napot mindenki a maga falujában tartotta meg.
Városlõdön a menet élén az iskolások haladtak, õket a pap követte 6 ministránssal, majd nagylányok, asszonyok, legények, házas férfiak. Énekelve mentek naponta más kereszthez, ahol a könyörgéseket litániával fejezték be.
Berhidán ilyenkor az Oltáriszentséget is vitte a pap és a felkeresett keresztnél tömjénezett, szenteltvízzel meghintve, a négy égtáj felé fordulva áldotta meg a földeket.
A szenteltvízzel meghintés, a könyörgés és az áldás elmaradhatatlan része volt a keresztjárás szertartásának. Sajnálatos, hogy a szokás mára már csaknem elenyészett.

 

 

Laczkó Dezső Múzeum titkárság
8200 Veszprém, Török Ignác u. 7.
tel: +36-88-564-310 +36-88-564-311 +36-88-789-791
fax: +36-88-564-321
e-mail: titkar@vmmuzeum.hu
info@vmmuzeum.hu

Ha Ön nem levélszemétküldő (spammer), akkor semmi esetre se írjon levelet a következő címre: csapda@vmmuzeum.hu

English Magyar Deutsch