FÉNY, SZÍN, MOZGÁS

FÉNY, SZÍN, MOZGÁS

Lézeranimáció

Fényművészeti és kinetikus kiállítás nyílik 2012.június 23-án, a Múzeumok Éjszakáján a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban. A kiállítás egyfajta válogatás magyar származású alkotók munkáiból: a Victor Vasarely kinetikus mélykompozíciójának és Kepes György Lángok kertje című művének „fölvezetésével” Dargay Lajos, Fajó János és Paizs László a környezet lumenáris változásaira reflektáló, ipari technológiával kivitelezett objektjeit, Z. Gács György, Bohus Zoltán és Gáspár György külső-, belső fényhatásokat dinamizáló üvegplasztikáit, Haris László mozgásfázisokat összegyűjtő fotóit, Nicolas Schöffer, Pócsy Ferenc, Harasztÿ István Édeske, Bolygó Bálint mobilplasztikáit, Pauer Gyula pozitív-negatív térfotóit, Csáji Attila hologramjait, Nemcsics Antal színtan-mobiljait, Mengyán András tér-szín-fény-hang installációit, Dohnál Áron elektronikus fénymodulációit bemutató tárlat hiányt pótló és összegző az egyetemes magyar művészetben.
A kiállítás kurátora: Dohnál Szonja muzeológus.

Pataki Gábor művészettörténész megnyitó beszéde


Haris László: 1975.VI.5.-I , 1975/2010. fotó, giclée nyomat, 60x80cm Csáji Attila: Hajlított fény, 1976-2011. neon-fényszobor, 30 x 60 x 40 cm Bolygó Bálint munkája
Haraszty István Édeske: Nagy kapus, 2007. krómacél, plexi, 13 x 29 cm Dohnál Áron: Kvázi-holografikus environment, 1995-2003. térben mozgó fény, 200 x 200 x 200 cm Nemcsics Antal: Színország mérföldkövei, 1995. mobil, 130 x 130 x 10 cm
Nemcsics Antal: Színország születése a négy ős-színből, 2010. mobil, 102 x 102 x12 cm Gyarmathy Tihamér: Fénnyel szemben, 1986. olaj, vászon, 90 x 100 cm

PATAKI GÁBOR MEGNYITÓ BESZÉDE – 2012. 06. 23.

„Már a régi görögök is ismerték a fényt” – parafrazeálhatnánk Karinthyt, s valóban, a magyar konstruktív lumino-kinetikus művek nyomában akár a népmesék kacsalábon forgó, tükröződő üvegkastélyaiig is visszamehetnénk. Komolyabbra fordítva a szót, mindenesetre tény, hogy a múlt század eleji magyar avantgárd legfontosabb műveiben Kállai Ernő szavaival „a modern gépek mechanikája és mozgásrendszere váltódik művészetté”, onnan „szabad szellemarchitektúrák világába emelkedik, és újból lehajlik a technika síkjára”. Moholy-Nagy, Kassák és a többiek műveit, ha egy, a korabeli társadalmi-földrajzi viszonyokat nem túl jól ismerő néző elé bocsátanánk, nyugodtan vélhetné azokat egy fejlett, indusztrializált társadalom üzeneteinek. Mi tudjuk azonban, hogy egy félfeudális, deformáltan polgárosult és iparosult közeg szülöttei, alkotóik az emigráns-lét viszonyai között álmodták papírba s üvegbe-fémbe vízióikat.

S ennek a helyzetnek a mentén keresgethetnénk e művészet kulcsszavait is: a dinamikus, korlátok nélküli szabadságeszményt, az utópisztikus rendet, a társadalom bajait begyógyítani képesnek hitt technikát. Ugyan nem lehet tételes összefüggést felállítani egy társadalom fejlettsége s a művészetét meghatározó utópiafaktor között, mindenesetre a magyar művészetben mégis feltűnő intenzitással jelentkezik ez a szabadság szülte rendet, bejárható pályákat, tisztaságot, fényt, normálisan és igazságosan működő társadalmat áhító attitűd. Akár egy öntőforma negatívjában, bennük volt mindaz, ami hiányzott a kor mindennapjainak perspektívájából. A művészek pedig szétszóródtak, mert ideáiknak nemcsak Magyarország, de szinte Európa, sőt Amerika is szűknek bizonyult. Így lettek világválogatottak, a konstruktivista Aranycsapat tagjai: Moholy, Kepes, Schöffer, Vasarely, Beöthy, Weininger, Breuer, Ébneth, Gyula Kosice, és a többiek: micsoda névsor!

Ráadásul arra is képesek voltak, hogy, hogy steril utópiák helyett művészetüket egy élhetőbb, változatosabb világ, környezet megvalósításának eszközévé tegyék.

Az 50-es, 60-as években indult utódaiknak még nehezebb volt a dolguk. Friss információktól, utazási lehetőségektől megfosztva, töredékekre, halványuló emléknyomokra támaszkodva kellett felépíteni világukat. S nem bízhattak immár az elődök álmainak gyors teljesülésében sem, sőt az úgynevezett létező szocializmus valósága szinte opponálta az egykori ideákat. Egy-egy pillanatra ugyan úgy tűnhetett, hogy a zászlajára a modernizációt tűző rendszer legalábbis nem tesz keresztbe elképzeléseiknek, valójában újra és újra ideológiai korlátoknak, a konzervatív felfogásból fakadó értetlenségnek, a szakmai hitelt megcsúfoló gányolás terjedésének ütköztek.

Akarva-akaratlan így lettek hát egy elvekben haladó, valójában „maszatoló” korszak művészetének belső ellenzékévé. Néha csoportokba, rokon gondolkodású alkotók társaságába rendeződve – gondoljunk csak a Szürenonra vagy a Józsefvárosi Műhelyre – a legtöbbször azonban egyéni utakon küzdve. Nem álmodtak már orbitális pályán lebegő üvegvárosokról, a célszerű szükségletek alapján felépült társadalmakról, csupán tiszta, a fizika törvényszerű csodáin, pontosságán alapuló műveket kívántak megalkotni. Függetlenítették magukat kisszerű közegüktől, környezetüktől, létrehozták saját laboratóriumaikat, ahol szabadon szárnyalhatott a gondolat.

S emellett eleven bizonyságát adhatták a két, intenciójában gyakran eltérő, de gondolkodási, megvalósulási processzusában rokon folyamat, a művészet és tudomány szimbiotikus lehetőségeinek. Csak néhány példát említve: Z. Gács György ma már kissé triviálisnak ható anyagkísérletei szolgáltathattak kiinduló terepet Bohus Zoltán üveglapokból ragasztott, a megtörő és tükröződő fényt dinamikus aurává változtató konstrukcióihoz, de ez a hol csapdába eső, hol diadalmasan feltörő energia járja át Paizs László plexiplasztikáit is. A hajlított, domborodó fémfelületeken bucskázó, sokszorozódó fény varázslatának felidézése határozta meg gyakran Dohnál Tibor és a tragikusan fiatalon elhunyt Dohnál Áron, Fajó János alkotásait. E plasztikák új nézetei új fény-árnyék viszonylatokat villantanak fel, a fény mozogni kezd e virtuális mobilokon. S folytatja színeváltozását a valóságosokon (jusson eszünkbe e műtípus origója, Moholy-Nagy Fény-tér modulátora!). Dargay Lajos műve bevallottan is tiszteleg előtte. Haraszty István Kiskapusa egyszerre mutatja fel a matéria visszavonhatatlan tökéletességét és ezzel a nemes perfekcióval látszólag szemben álló játékösztön szertelenségét. Az illúziók és a 70-es, 80-as évek valósága jóvátehetetlen jóvátehetetlenül kapcsolódik össze Pauer Gyula pszeudo-műveiben, melyek – sajnos – ma sem vesztettek semmit aktualitásukból.

Más művek a folyamatos változásra fektetnek nagyobb súlyt. Haris László immár klasszikusnak számító fotószekvenciái úgy bontják fel az időt és a látványt, hogy közben fantasztikus raszterszerkezetté változtatják azt. A színsorozatok dinamikájával, módosulásaival hosszú évtizedeket töltő Nemcsics Antal táblái fegyelmezetten pontosak, s mozgatható elemeik segítségével képesek a szó szoros értelmében felpörgetni a látványt.

Művészet és tudomány elválaszthatatlansága tán Pócsy Ferenc esetében a legszembeötlőbb. A plazmatechnikával foglalkozó mérnök-művész (művész-mérnök?) mobiljai és konstrukciói, trükkös tükrei valósággá változtatják az illúziót, illúzióvá a látványt, mindeközben szigorú fizikai törvényszerűségeknek engedelmeskednek, akárcsak az Angliában élő fiatal Bolygó Bálint alkotásai.

S egy további kapcsolat Kroó Norbert atomfizikus és Csáji Attila együttműködése a koherens lézerfény és a holográfia segítségével készülő művekben. Ám valójában életműve centrumában mindvégig a jelteremtés-jelhagyás áll, lett légyen ez súrlófények által megvilágított színcsomókkal vagy fekete pászmákkal vagy a hologram teremtette fénykalligráfiákkal. Egyszerre racionális és romantikus hevületű művészetében mindenesetre a kísérletezés, a művészi eszköztár szüntelen tágítása a szűkebb és tágabb pátriához kötődő tradicionális értékek tiszteletével, azok megőrizve továbbvivésének vágyával kapcsolódik össze. S nem lehet említés nélkül hagyni művészetszervezői tevékenységét, a Kepes Társaság, majd a Kepes Központ létrehozásában betöltött kulcsszerepét.


Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 8200 Veszprém, Török Ignác u. 7.