Vissza a fõoldalra
1. A Ferch házaspár háza
"Waiblingen, Beim Wasserturm 30

Mélyen a Rems folyó völgymélyedésében fekszik Waiblingen, egy 52 000 lakost számláló nagy járási székhely. Az 1990-es években a város fölötti zöldterületen jött létre az új lakónegyed, a "Beim Wasserturm" (A víztoronynál). Az újonnan épült lakótömbök majdnem 2000 ember számára biztosítottak új otthont.

1996-ban Barbara és Adam Ferch elhatározták, hogy vásárolnak itt egy kétszobás lakást, hogy Gerlinde lányuk szomszédságában lakhassanak. A lakás a harmadik emeleten van, és erkélyérõl szép kilátás nyílik, aminek Ferchék különösen örülnek.

A házaspár azelőtt hosszú évekig egy mannheimi toronyházban lakott egy szociális bérlakásban. Ferchék kitelepültek: 1978-ban, illetve1979-ben jöttek át Romániából Németországba. Felmenőik a XVIII. században vándoroltak oda. A Ceausescu-diktatúra idején alkalmazott megszorító intézkedések miatt Adam Ferch súlyosan megbetegedett, és ezért menekülésre kényszerültek szülőfalujukból, a bánáti Guttenbrunnból (románul Zabraniból).

Barbara Ferch tanárnőnek az volt a szerencséje, hogy Németországban folytathatta hivatását. Gyermekeik itt teljesen otthon érzik magukat, romániai múltjuk iránt már semmi érdeklődést nem tanúsítanak. Ezzel szemben anyjuk, amikor Németországba jött, még sokáig viselte otthon a guttenbrunni népviseletet.

2. A Hauler és a Rueß család háza
Dietelhofen, Hallstraße 21

Oberschwaben (Felső Svábföld) területén, kb. négy kilométerre a Dunától fekszik a 200 lakost számláló Dietelhofen község. Már messziről látszik a fölötte emelkedő Bussen, "Oberschwaben szent hegyének" csúcsa, melyen zarándoktemplom található.

Dietelhofenben több tanya is található. Egyikük Theresia és Otto Hauler birtokában van. Rosa Rueß-szel, Theresia Hauler anyjával együtt laknak egy kétemeletes lakóházban, mely közvetlenül az utcára nyílik. Ezt a házat Theresia Hauler nagyapja, Wendelin Rueß építette 1902-ben. Ugyanazon a helyen korábban egy kis lakóház állt.

A XVIII. században a Hall család élt ugyanitt. A Hallstraßét is ennek a családnak az egyik nőtagjáról, Anna Maria Hallról nevezték el. Ez az asszony 1726-ban vándorolt ki Magyarországra. A többi falubéli kivándorlóhoz hasonlóan a Dunán lefelé hajózott, poggyászában egy gótikus Mária-szoborral. Mindketten, Anna Maria Hall és a Madonna a magyar Hajós községben találtak otthonra (németül: Hajosch). Ma a Bussen lábánál fekvő falvak és Hajós lakói szoros kapcsolatban állnak egymással.

Haulerék lesznek az utolsó generáció, akik még gazdálkodnak a tanyán. Három lányuk elköltözött hazulról. A házaspár számára nem éri meg, hogy még több pénzt fektessenek a mezőgazdaságba. Hozzá vannak szokva a takarékos életmódhoz, mert minden vagyonukat a gazdaságukba kellett fektetniük. Most ebből tartják fenn a házukat.

3. A Ron család háza
Dornstadt, Lichtensteinstraße 10

Dornstadt 5000 lakosú község Ulm közelében. A faluban sok kisebb háztömböt építettek a szövetségi hadsereg kötelékében ideérkező katonák számára. Dornstadt arculatát máig meghatározzák a Németország különbözõ vidékeirõl ideköltözött családok.

A Liechtensteinstraßén az 1970-es évek elején sok fiatal család vásárolt telket, hogy családi házat építhessen. Itt kezdett hozzá 1972-ben a háromtagú Ron család (Elisabeth és Peter Ron, valamint a lányuk, Gaby) saját háza építéséhez. Így végre valóra válhatott Elisabeth Ron hosszú ideje dédelgetett álma.

Elisabeth Ron, lánykori nevén Kehl Erzsébet 1943-ban született a magyarországi Belecskán. 1947-ben családjával együtt Magyarország elhagyására kényszerült. Gyermekkorát a sok millió menekülthöz és kitelepülthöz hasonlóan táborban töltötte. Ezért mindig nagyon vágyott egy saját házra.

Ma már Elisabeth és Peter Ron egyedül lakik a házban. Lányuk elköltözött hazulról, amikor egyetemi tanulmányait megkezdte. A Ron házaspár számára házuk és kertjük menedéket nyújt, ahova mindig háborítatlanul visszavonulhatnak. Ha valaki körülnéz náluk, akkor még sok olyan dologgal találkozhat, ami Magyarországra emlékezteti őket.

4., Debreczenyi Jánosné háza
Veszprém, Szikra utca 2.

A 65.000 lakosú Veszprém megyeszékhely a Balatontól északra, az osztrák határ és Budapest között fekszik. A Temető-hegy (Friedhofsberg) városrészben a XVIII. századtól kezdve telepedtek le a német földművesek. Ez a városrész egészen a második világháborút követő időkig megőrizte német arculatát.

Itt született Keller Teréz 1929-ben egy paraszti családból. Húszéves korában feleségül ment Debreczenyi János ácshoz. A házaspár először az asszony szüleinél lakott, majd Teréz terhessége alatt elkezdték saját házuk építését. Eloször a ház csak egy szobából és egy konyhából állt. Csak az 1960-as években engedhették meg maguknak Debreczenyiék, hogy kibővítsék házukat.

Debreczenyi Jánosné 1982-ben megözvegyült, és most egyedül él a házban. Építész fia, János 1997-ben renoválta és egy tipikus XIX. századi német parasztház mintájára átépíttette a házat, amit azóta oszlopos tornác övez.

5., A Schuckert család háza
Harta község (németül Hartau) a Duna mentén fekszik, Budapesttől 98 kilométerre délre. Jellegzetes népművészetéről, első sorban festett parasztbútorairól híres. Harta ma 4000 lakost számlál, német lakosságának ősei a XVIII. században érkeztek Hessenből, illetve Pfalzból. A később odaköltöző magyarok és szlovákok a német többségű lakosság nyelvéhez és kultúrájához alkalmazkodtak. A második világháború után a német lakosság 20 százalékát kitelepítették, házaikba felvidéki magyar családok költöztek, akik előtte szintén elvesztették otthonukat.

A Petőfi utcában 1982-ig állt az a ház, amelyben özvegy Markó Henrikné lakott. Háza a XIX. századi helyi építészeti stílusnak felelt meg. Nem volt bevezetve sem a villany, sem a víz. Az ilyen házak - minthogy nehezen lehetett felújítani, korszerűsíteni õket - 1960 után egyre ritkábbá váltak Hartán, inkább lebontották őket, és helyükre új házakat építettek. Az új házak építésében szerepet játszott az is, hogy a fiatalok szemében a régi a szegénységgel, a küzdelmes élettel asszociálódott.

Markóné 1981-ben lányaihoz költözött, távoli rokonai, Schuckert Boldizsár és felesége, Mária vették meg tõle a házat. Mint minden fiatal, ők is új és modern házat szerettek volna, ezért lebontották a régit, és helyére kétszintes családi házat építettek.

6., A Kiszler család háza
Cikó, Mikes utca 9.

Cikó község a XVIII. században jött létre a németek magyarországi betelepülését követõen. 1755-ben 680 ember élt itt. A falu egyházi anyakönyvében talált 1762. január 26-i bejegyzés szerint ezen a napon vette feleségül a 32 éves Franz Kißler a nála tíz évvel fiatalabb Juliane Edlert. Tehát legkésõbb ettől a dátumtól fogva a - magyaros helyesírással írt - Kiszler család története összekapcsolódik Cikó történetével.

A Kiszler család házát Johann Kiszler építette 1891-ben. Tizenhat évvel késõbb két fiával, Johann-nal és Nikolausszal kivándorolt Amerikába munkát keresni. Ottani keresetének köszönhetően a cikói gazdaságuk újból felvirágzott, és a házukat is megnagyobbították.

A második világháború és azt követő események szétszakították a családot. Kiszler Albertet, a házépíto unokáját, aki átvette a gazdaságot, kényszermunkára hurcolták a Szovjetunióba. Csak 1949-ben tért haza feleségéhez, Ilonához és gyermekeihez.

Ma három nő él a házban: Kiszler Albertné, a lánya, Rónai Terézia és az unokája, Zsuzsanna. Sok olyan tárgy van még a birtokukban, melyek a család múltjából származnak.

7., A Hamhaber család háza
Csávoly, Petőfi utca 43.

A középkori alapítású Csávoly, mely a kalocsai érsekséghez tartozott, a török hódoltság után teljesen elnéptelenedett. Az érsek eloször a szomszéd falvakból telepített oda bunyevácokat (katolikus vallású délszávokat). Késõbb magyar és német családok is odaköltöztek. Az utóbbiak először a szomszédos falvakból jöttek, majd a Pest környéki Soroksárról. A német lakosság Tschawainak nevezte el a falut.

Közéjük tartozott Folkmann Valentin parasztgazda is, aki a XIX. század elején egy kis házat épített magának. Utódai az idő folyamán nagy jólétre tettek szert. A gazdag parasztok rétegéhez, a "csávolyi grófokhoz" tartoztak. Házukat ún. háromszögházzá bővítették ki. A széles, stukkóval díszített utcai front is a gazdagságról árulkodott. Még ma is látható a beépített kis kápolna.

A Folkmann háznak a XX. században sok tulajdonosa és lakója volt. Az építõ utódait 1947-ben elűzték, a reprezentatív épületet pedig államosították. Először a Csehszlovákiából elűzött magyar telepesek találtak benne otthonra, majd a rendőrfőkapitányságé lett, később egy téesz irodája és üzlete került oda. 1966-ban és 1974-ben megvette Hamhaber János és Júlianna. Máig ott élnek fiukkal, menyükkel és két unokájukkal.

8. A Menrath család egykori háza
Novi Sad, Ulica Kralja Aleksandra 14.

Novi Sad (németül Neusatz, magyarul Újvidék) a Vajdaságban fekszik, a Duna jobb partján, Petrovaradin (Peterwardein) várával szemben. A város a XVII. században először kereskedőkkel és kézművesekkel népesült be. Szerbek, németek, magyarok, zsidók, örmények és görögök éltek itt vegyesen. Ma Újvidéknek körülbelül 350.000 lakosa van.

1851-ben Lorenz Menrath asztalosmester telket vásárolt a belvárosban, az Úri utcában, amelyet ma Ulica Kralja Aleksandrának hívnak. Építtetett magának egy lakóházat és egy üzletet. Később Josef fia vette át a bútorkereskedést és a műhelyt. Amikor a ház egy tűzvész során leégett, megbízta a neves építészt, Baumhorn Lipótot, hogy tervezzen neki egy díszes szecessziós épületet. Az újvidékiek "Menrath palotának" nevezték el az új házat.

1944-ig a Menrath család lakott ebben a házban, majd a bevonuló partizánegységek elõl elmenekült a városból. A házban különböző kommunista szervezetek kaptak helyet. Az 1950-es években lakásokat és irodákat alakítottak ki benne. Ma a tágas épületben 22 család lakik. Közéjük tartozik özvegy Darinka Ignjatovic, a Pataki házaspár és a fiatal Vukcevic család.

9. A Wiewe házaspár háza
Tomnatic Nr. 818

Tomnatic község a bánáti síkságon fekszik Romániában, nem messze a szerb és a magyar határtól. Német lakosai Triebswetternek hívják falujukat. 1772-ben német, francia és román bevándorlók telepedtek le itt. Ettől kezdve magyarul Nagyosz néven tartották számon. A legtöbb "sváb" 1989 után kivándorolt innen, ma szinte kizárólag románok laknak a faluban.

A főutca egyik háza Nikolaus és Käthe Wiewe tulajdonában van. 1965-ben költöztek be, miután előtte hosszú évekig nem volt igazi otthonuk. 1951-ben mindkettőjüket deportálták a Bukaresttõl keletre fekvõ Baragan pusztaságba - hasonlóan ahhoz a sok ezer emberhez, akik a román-jugoszláv határ közelében éltek.
Csak öt évvel később térhettek haza. Nagyon nehezükre esett újból beilleszkedni. Szerencsére Nikolaus Wiewe munkát kapott a helyi a mezőgazdasági termelõszövetkezetben (MGTSZ). A bortermelésből mellékes keresethez jutott - mind a mai napig lelkesen foglalkozik borászattal.

A következõ lépés volt egy saját ház létrehozása. Wiewéék felújították, és rendbe hozták új otthonukat, menedéket teremtettek maguk számára. De ez sem tudta őket megvédeni egy szörnyű sorscsapástól: Katy lányuk halálos balesetet szenvedett. Lányuk egykori szobája máig változatlan állapotban maradt, és sok kép emlékeztet rá.

10. A Gotschick család háza
Semlac 762. sz.

Semlac (németül Semlak, magyarul Szemlak) Délnyugat-Romániában fekszik, a Bánátban, nem messze a magyar határtól. Mint sok más bánáti faluban, itt is románok, magyarok és németek élnek vegyesen. Szokatlannak számít, hogy a szemlaki "svábok" nem katolikusak, hanem protestánsok. Heinrich Gotschick szobafestő, akinek az ősei az 1820-as években érkeztek Szemlakra, is közéjük tartozik. Övé a Szemlak 762. számú ház.

Ebben a parasztházban él a Iacoban házaspár. Aurica Iacoban, Heinrich Gotschick anyósa, 1993-ban költözött be veje kérésére. A ház 1890-es megépítése óta ő az első, aki nem ott született.

Heinrich Gotschick 21 éves volt, amikor 1991-ben a házat örökölte. Ugyanebben az évben Németországba emigrált, mint azt sok ezer más bánáti sváb is tette a kommunizmus megszűnését követően. Katharina és Mathilda nővérei is kivándoroltak. De mégsem akarták eladni a szülői házat, mely üresen állt, és lassan pusztulásnak indult. Szerencsére ekkor beköltözött Aurica Iacoban, és elkezdte felújítani. Az asszony és férje új arculatot adott a háznak.

Heinrich és Katharina Gotschick minden nyáron hazatér családjával Szemlakra. Ilyenkor meglátogatják őseik sírját, és néhány napot együtt töltenek a Iacoban házaspárral.


11. Daniel Gassenheimer háza
Dognecea 626. sz.

Dognecea községe Románia délnyugati részén, a bánáti hegyvidéken fekszik. Ennek a községnek, melyet németül Dognatschkának, magyarul pedig Dognácskának hívnak, 2300 lakosa van, kb. egy tizedük német ajkú. Dognácskát 1717-ben alapították. Akkoriban a talajban bőségesen rejlő természeti kincseknek - a réznek, vasércnek és nemesfémeknek köszönhetően jelentős bányászat alakult ki a vidéken.

A 626. sz. ház a "Rosngassn" utcában van. Ez a XIX. században épült ház azóta többször is gazdát cserélt. 1940-ben került Johann és Dorothea Umling, egy nyugdíjas házaspár tulajdonába, akik életük alkonyát akarták itt eltölteni. Amikor Johann Umling 1951-ben megözvegyült, eladta a házat szomszédasszonya fiának, Daniel Gassenheimernek.

Daniel Gassenheimer, aki ma egyedül él a házban, asztalos. 18 éves korában be kellett vonulnia a német Wehrmachthoz - és csak 8 évvel később tért haza a hadifogságból Dognácskára. 1956-ban költözött be a házba feleségével, Emiliével és Dorothea lányával. Johann Umling haláláig náluk lakott, szinte a családtagjuk volt.

A ház pincéjében Daniel Gassenheimer berendezett magának egy asztalosműhelyt, ahol szabadidejében dolgozott, hogy kiegészítse fizetését. A faluban már fiatalember korában is nagyra becsülték: kinevezték az önkéntes tűzoltóság parancsnokának - ezt a tisztségét máig is gyakorolja.


12. A Nagy család háza
Petresti, Strada Principala 144

Petresti község (németül Petrifeld, magyarul Mezőpetri) Szatmár környékén fekszik, Románia északnyugati részén. A XVIII. század közepén alapították. A falu akkori földbirtokosa, Károlyi Sándor gróf sváb telepeseket hívott oda a Szatmári síkság falvaiból. Köztük volt a Fastanz család is. Ezért a Nagy család háza, mely a falu főutcájában áll, máig is a Fastanz ház nevet viseli.

A ház mostani épületét 1927-ben építették, miután az előző ház már omladozni kezdett. A ház hosszú, elnyúlt épülete az utca vonalához képest derékszögben áll. Egy 1834-ben épült nagy pajta áll mellette. A ház tulajdonosa Nagy Mária, Mezõpetri polgármesterasszonya, férje, Nagy Ferenc és lányuk, Annamária.

A ház stílusa jól jellemzi a szatmári svábok egykori lakásviszonyait. Eredetileg két generáció lakott benne: az elülső részben laktak az idősek, a hátsó részben pedig a fiatalok. A ház közepén álló konyhát közösen használták. A ház végében lóistálló volt.

A nemzedékek során megváltoztak a házban a lakásviszonyok. De néhány szobának a neve még mindig a hajdani funkciójára utal. Például a "Spinnstub" (a fonószoba) idõközben Nagy Annamária gyerekszobája, illetve dolgozószobája lett.

A kiállítás a dunántúli németség kultúrájának megismerését, a 20. századi történelem megélését az egyes emberi sorokon keresztül teszi lehetové. Éppen ezért meg kell ragadjuk itt is a lehetőséget, hogy a kiállítást létrehozó múzeumok nevében hálás köszönetet mondjunk a házak lakóinak, akik betekintést engedtek otthonukba és mindennapos életükbe.

Mészáros Veronika
néprajzos muzeológus

Vissza a fõoldalra