Veress D. Csaba

In memoriam Veress D. Csaba (1933-2014)

Tegnap értesültem a szomorú hírről, a reggeli órákban elhunyt Veress D. Csaba történész, egykori múzeumi kollégánk.

VÖDÖCSÖ, avagy Csaba bácsi fogalom volt nem csak Veszprémben, de jóformán megyeszerte. Amikor vidéken jártamban-keltemben kiderült, a múzeumnál dolgozom, többnyire mindenütt akadt valaki, aki nyomban felőle érdeklődött, hiszen tanári (utóbb muzeológusi) múltja révén rengetegen ismerték és kedvelték meglehetősen jellegzetes alakját.

Veress (eredetileg Windischmann) D. (Dezső) Csaba Villányban (Baranya megye) született, 1933. szeptember 23-án. Gyermekkorát is itt töltötte, amelynek meghatározó élménye volt a II. világháború. Erről gyakran hallottam mesélni. Elmondta pl. hogyan csórt el egy kocsma előtt őrizetlenül leállított, nyitott német katonai járműből egy Parabellum pisztolyt, amíg tulajdonosa a söntésben éppen szomját oltotta. Említette a hozzájuk beszállásolt és emberségesen viselkedő bolgár tiszteket (azt hiszem, katonaorvosok voltak) is.

Pécsett az eredetileg ciszterci Nagy Lajos király Gimnáziumban érettségizett. Ezután a Szegedi Tudományegyetemen szerzett 1956-ban történelem szakos tanári diplomát.
1956 és 1960 között Zircen, majd 1960 és 1974 között Veszprémben, a 307-es, 103-as és 306-os Iparitanuló Intézetekben tanított történelmet. Mint többektől is hallottam, ha valamelyik diákja rozsdás sisakkal, szuronnyal, egyéb hadi relikviával állított be óráira, annak rendszerint ötössel honorálta gyűjtői fáradozását. Ez által természetesen meglehetős népszerűségre tett szert a felelésért, dolgozatírásért kevéssé lelkesedő vidéki ifjúságnál.

1974. február 1-től 1978. december 31-ig a Megyei Továbbképzési és Nevelési Tanácsadó Központnál dolgozott Veszprémben, középiskolai továbbképzési felelősként. Innét került utolsó, 1979. január 1. és 1992. december 31. közötti munkahelyére, a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság Bakonyi (1990-től Laczkó Dezső) Múzeumához. Itt, mint új- és legújabb koros történész muzeológus, tudományos főmunkatárs dolgozott. 1985. március 1-től egyben főosztályvezető volt. 1985. március 1. és 1992. január 1. között tudományos titkári feladatokat is ellátott.

Szakterülete elsősorban a hadtörténetre, továbbá az újkori politika és társadalomtörténetre, valamint részben a numizmatikára is kiterjedt. Rendkívüli tevékenység jellemezte. Bár a veszprémi múzeum korábban is rendelkezett bizonyos militaria jellegű anyaggal, ezen gyűjteményrész 20. századi tárgyainak döntő többségét ő gyűjtötte. (Az I. világháborús anyagunk zömét intézményünk 1928-ban hivatalos úton átengedte a budapesti Hadimúzeumnak. Azóta pedig 1979-ig senki sem művelte nálunk ezen szakterületet.) Számos kiállítást rendezett. Mindenképpen említést érdemel a „Veszprém megye hadtörténete a honfoglalástól 1848-49-ig” (1980), valamint „A Bakony és a Balaton-felvidék évezredei” című (1985) kiállítása. (Utóbbinál, amely csapatmunka volt, az új- és legújabb kori részek egyes témáit dolgozta ki.)

Rengeteget írt. Önálló köteteinek száma meghaladja a harmincat, kisebb-nagyobb cikkekből pedig számtalant publikált, részben szakfolyóiratokban, részint napilapokban. Jelesebb könyvei közül megemlítem a következőket: „Balatoni csata. Veszprém megye felszabadulásának katonai története”, „A Dunántúl hadi krónikája 1944-1945”, „Várak a Bakonyban”, „A szegedi vár története”, „Várak Baranyában”. Foglalkozott Szt. István és Koppány harcával, a török hódoltság korával (pl. az 1687-es nagyharsányi csatával), Napóleon Magyarországot is érintő 1809-es hadjáratával, Perczel Mór honvéd tábornok Veszprémbe került tárgyaival, de legtöbbször a II. világháborúval, s leginkább annak Veszprém megyét is érintő eseményeivel (pl. veszprémiek a doni fronton, a veszprémi zsidóság elhurcolása, légi tevékenység Veszprém megye felett, a Puma vadászrepülők dunántúli harcai, Balaton környéki harcok, stb.). A helytörténeti kutatások fellendülésével pedig több megyei település monográfiáját is megírta.

Sohasem zárkózott el kutatási eredményeinek népszerű formában való ismertetésétől sem, rengeteg helyen és alkalommal tartott legkülönbözőbb, de főként hadtörténeti tárgyú előadásokat. Szinte bármikor képes volt rá, hogy különösebb felkészülés nélkül is hosszú ismertetést vágjon ki szakterülete valamely részletkérdéséről. Szívesen, hallgatóságát is magával ragadva magyarázott. Ilyenkor az előadóterem környéke, a vasúti fülke vagy a vasúti váróterem zengett erőteljes hangjától. Szinte soha nem fogyott ki háborús történeteiből. Előszeretettel kértük egy-egy története elismétlésére, bár már mindenki kívülről ismerte azoknak csattanóit, mert meglehetősen érdekesen, színesen tudott előadni.

Egy alkalommal, előzmények nélkül hozzám fordult: - Nem rokonod véletlenül Rainer-Micsinyei Vilmos főhadnagy? De igen, apám unokatestvére volt, már régen meghalt - válaszoltam. Nos, rövidesen kiderült, Csaba kutatásai során Hajmáskéren összejött egy olyan valakivel, akit 1945 elején a kérdezett tiszt mentett ki Nádasdladányban a nyilasok kezei közül, akik ki akarták őt végezni, mint feltételezett katonaszökevényt. Csaba révén rövidesen az illetőtől magától eredetiben hallhattam a számomra is ismeretlen történetet.

Többször elmondta, hogy a veszprémi Alsóvárosi-temető (a közelmúltban felújított) I. világháborús hősi parcellájában minden év halottak napján mécsest szokott gyújtani egy Veszprémben meghalt bosnyák katona sírján, akihez nyilván sohasem tudtak eljönni esetleges hozzátartozói.

Kutatásait, publikációs tevékenységét, előadásait, nyugdíjazását követően, ameddig ereje engedte, még jó ideig folytatta. Egyik kedvenc témája volt saját családja, rokonsága kutatása. Ezen témakörben igen kiterjedt levelezést folytatott (részben német és francia nyelven) különböző (jórészt külföldi) levéltárakkal, plébániahivatalokkal. Tízegynéhány éve szélütés érte, fél oldala megbénult. Bár lassan és nehezen, idővel mégis összeszedte magát annyira, hogy járókeret segítségével képes volt még az utcán is, igaz inkább csak lakóhelye környezetében közlekedni. Baráti beszélgetésekre, sztorizásokra, bolondozásra való kedvét azonban még ezután is megőrizte. Boldog volt, ha magányában néha egy-egy ismerőse rá nyitotta az ajtót. Hetvenéves születésnapját 2003 szeptemberében a megyei könyvtár épületében a Veszprém Megyei Honismereti Szövetség rendezésében ünnepeltük meg. Emlékszem, egészen elérzékenyedett, meghatódott a számos gratuláció és erőteljes ovációk hatására.

Most örökre véget ért földi pályája, többet már nem kutat, nem ír. De munkái egyaránt megtalálhatók a nagyobb közkönyvtárak és számos magánlakás polcain, bejegyzései a múzeum leltárkönyveiben.

A Laczkó Dezső Múzeum dolgozói, egykori kollégái, ismerősei megőrzik emlékét.

Requiescat in pace!

Veszprém, 2014. május 28.

Egykori munkahelyi kollégái nevében:

Rainer Pál





Laczkó Dezső Múzeum titkárság, 8200 Veszprém, Török Ignác u. 7.